Ezt nagyon gyorsan kell leírnom, mert két álomnyi mélyen volt.

Előtte egyébként óriásbogarak támadták meg a földet, mi pedig rájöttünk, hogy az a tervük, hogy az emberiséget egy helyre gyűjtsék és egyszerre irtsák ki. Egy halott ember fejét is megtaláltuk, de az alsó állkapcsa hiányzott, így a sámán mellett, aki beszédre bírta, még szükség volt egy mentalistára és egy tolmácsra is, hogy rájöjjünk, hogyan halt meg. Sajnos csak annyira tudtuk visszapörgetni az eseményeket, hogy az erdőben egy bokor mögött megállt és valamire rácélzott.

Szóval találtam egy könyvet, aminek a címe az volt, hogy Árnika. Először csak az keltette fel a figyelmemet, hogy az egyik szereplőt benne éppen úgy hívták, mint engem, vezetéknévvel és keresztnévvel. Aztán elkezdtem olvasni a könyvet, ami persze meg is jelent egyből előttem.

Csodaországban voltam (hiszen nyilván én voltam a főszereplő), és emlékeztem rá, hogy évekkel korábban egy másik világban éltem. Csodaország minden esetre sokban különbözött a mi világunktól, tele volt beszélő állatokkal, én pedig ki nem állhattam a gólyalábas embereket (akiket általában utáltak arra), mert mindig barackot nyomtak a fejemre.

Aztán egy toronyban találkoztam egy lánnyal, akit Árnikának hívtak. A toronyban többen is laktak, ami természetes volt, Árnika viszont sosem hagyta el a tornyot. Én pedig első látásra beleszerettem, rövidrenyírt szalmaszőke hajú, könnyűléptű jelenség volt, rengeteget mosolygott, de elég távolságtartóan viselkedett. Aztán megkérdeztem valakit, hogy ki ő, mire ő elkezdte nekem kifejteni, de már nem is kellett, mert Árnikával beszélgettem bent a szobájában.

A szobája falán egy hatalmas térkép volt Amerikáról. Árnika kedvesen, de még mindig távolságtartóan közölte velem, hogy:

- Egy dolog együtt lenni valakivel, más dolog együtt dolgozni valakivel, viszont együtt történni valakivel, az egy egészen különleges dolog. (One thing is to be with somebody, another is to work with somebody, but to happen with somebody is a very special thing.) - Árnika ugyanis angolul beszélt és többé-kevésbé meggyőződésem, hogy az álmom is angolul szólt, de csak érzésre, ezért emlékszem csak zavarosan a szavakra.

És ebből megértettem, hogy Árnika legfeljebb együtt dolgozna velem, egy mesét akartunk írni, amit ő illusztrált volna, de semmi esetre sem lehetnénk együtt. Már csak azért sem, mert ő nem is Csodaországban született, hanem New Yorkban, a huszadik században, ahol volt egy barátja is, akibe még most is szerelmes, és szeretne oda visszakerülni. És akkor Árnika imádkozni kezdett, hogy visszakerüljön a saját világába, hogy újra együtt lehessen a szerelmével, én pedig imádkozni kezdtem, hogy elhagyhassam Csodaországot, és Árnikával lehessek. És amikor a toronyból kiléptem, már tudtam, hogy ez nem Csodaország, de nem is Árnika világa, mert itt az emberek feketébe öltöztek és sorban álltak csak azért, hogy a gólyalábasokat láthassák, és amikor hitetlenkedve előresétáltam, visszaparancsoltak. És tudtam, hogy még nagyon sok világot kell megjárnom Árnikával, és féltem is, hogy ha haza is talál, akkor a szerelmével lesz majd.

És persze azt is tudtam, hogy az egész könyv erről fog szólni, amit ahogy becsuktam, fel is ébredtem. Rögtön el akartam mondani az álmomat anyunak, a bátyámnak és a nővéremnek, majd kávét főztem és sült húst találtam a konyhában. És éppen hogy a Facebook üzenőfalára kitettem volna a szöveget, ismét felébredtem.

A Facebookra már nem tettem fel, mert nem fért volna ki. Talán most már nem álmodom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.