Rettenetesen éreztem magam. Egy ásatáson voltunk (talán valahol a telkünk környékén) Visnóékkal. Beszélgettünk, de nem igazán figyeltem oda, mígnem leültünk egy gödör szélére. A gödör falának egy vékony, rozoga falétra volt támasztva, az a fajta, amelyiknek csak egyetlen szára van, amiből két oldalt állnak ki a lécek. Egyáltalán nem tűnt stabilnak, mégis, egyik diákom könnyedén felszökdécselt rajta. Engem a mélysége sokkal jobban zavart.

Odalent egy bánya volt és nekünk azt mondták, hogy a téglákat először tegyük zsákba, majd vigyük fel a gödörből, végül még feljebb, a gödör szélén álló hatalmas, keskeny torony tetejére. A toronynak szintén létra volt támasztva és olyan magas volt, hogy nem lehetett látni a végét. Egyúttal viszont olyan keskeny, akár egy nádszál.

Egyszerűen képtelen voltam végrehajtani a feladatot, éreztem, hogy a téglákkal megrakott zsákkal képtelen leszek feljutni a bányából, de még ha ez sikerülne is, nem tudnék felmászni a torony tetejére. És akkor Visnó és Szadi ott hagytak lent, mert megegyeztünk, hogy felosztjuk a munkát hármunk között.

Én pedig vártam, és nagyon-nagyon sok idő telt el, és én meg sem próbáltam felvinni a téglákat a keskeny létrán. Bűntudatom volt, amiért nem akarok megmozdulni sem és nem tudtam, mit fogok majd mondani nekik, ha visszaérnek. És akkor eleredt az eső és hatalmas szél támadt, ami kilengette a tornyot és a toronynak támasztott létrát, és végül megérkeztek Visnóék. Visnó dühös volt és egyre csak azt hajtogatta, hogy miért nem végeztem el a munkámat, én pedig teljesen összetörtem és tudtam, hogy eddig halaszthattam csak el, mert most neki kell látnom. De végül most sem csináltam semmit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.